2016. november 26., szombat

01. - Találkozások


Charlotte szemszöge
2006. 05. 01.
Ez a nap számomra minden hónapban különleges volt. A megszokott koszos, hideg utca helyett, az estét puha ágyban tölthettem. Ilyenkor képes voltam délig is a fekhelyen lustálkodni, és kiélvezni a semmittevést. Csak bámultam a fehér plafont, és hallgattam az óra halk kattogását, ami már egy idő után kezdett idegesítővé válni. Ám felkelni mégsem akartam, így a fejemre húztam a párnát, és átfordultam a másik oldalamra. 
Szerettem ebben a házban lenni. Nem volt luxusvilla, és ezért is imádtam. Egyszerű kertes ház, de mégis csodálatos. A tulaj sokszor felújította, és ez meg is látszik kívül, belül. Apropó, tulaj. Hála a régi ismeretségünknek, minden hónapban egyszer megengedi, hogy a vendégszobában aludjak, és hogy kicsit rendbe szedjem magam. Itt ne a sminkelésre, és a körömfestésre gondoljatok, mert azokra egyáltalán nincs szükségem. Zuhanyzás, haj és ruhamosás az, amit megengedhetek magamnak havonta egyszer. Természetesen vannak kivételes napok is, amikor tudok fürdeni, de az változó. 
- Charlotte! - a tulajdonos, azaz Noah éles hangjára lettem figyelmes. - Ideje lenne elmenned.  
Kimásztam a puha ágyból, s az ajtóhoz siettem, majd résnyire kinyitottam azt.
- Valami baj van? - dugtam ki a fejem. Noah csak felsóhajtott, és megrázta a fejét. 
- Semmi komoly. De szeretném, ha elmennél. 
- Rendben, összepakolok, és már itt sem vagyok. - mondtam, és becsuktam az ajtót. 
Nem értettem a fiú viselkedését, hiszen ilyenkor mindig késő délutánig itt szoktam lenni. Nem haragudtam rá, neki is van magánélete, és ezt tiszteletben kell tartanom. Kialudtam magam, így már nyugodt szívvel távozhatok. 
Levettem a még száradó ruhákat a szárítóról, és szépen összehajtogatva beraktam a kis fekete hátizsákomba. A tegnap kikészített ruhákat magamra vettem, rendbe raktam szőke hajzuhatagomat, beágyaztam, majd az ajtóhoz indultam. Még utoljára visszanéztem, hogy mindent elpakoltam-e, és miután ezzel is végeztem, kiléptem a folyosóra. 
Lassan közelítettem meg a konyhát, hogy elköszönjek Noah-tól, de amikor odaértem, nem őt találtam. Számomra egy idegen fiú tartózkodott a helységben, a konyhapultnak dőlve valami újságot lapozgatott. Nem akartam megzavarni, ezért halkan megfordultam, és óvatos léptekkel a bejárathoz indultam.
- Nem tudod, hogy Noah hova ment? - hallottam meg a hátam mögül egy ismeretlen hangot. Pontosan tudtam, hogy csak egyetlen embertől származhat a kérdés. 
- Sajnos nem. -  mondtam még mindig háttal állva. 
- És a szobalány nevét esetleg megtudhatom? - kérdezte, s hangjában tisztán észrevehető volt a gúny. 
- Nem szobalány, hanem egy régi ismerős. - fordultam meg hirtelen, s immár szemben álltunk egymással. 
- Nekem nem úgy tűnt. - jegyezte meg csipkelődve.
- Nem érdekel a véleményed, mi vagy te, valami mindent tudó? - vágtam oda mérgesen. Nagyon feldühített a stílusa, és az, hogy szoba lánynak nézett.
- Nyugalom szobalány. - nevetett fel, és tett egy lépést felém. - Nem kell leharapni a fejem.
- Lehet, hogy nem vagyok szép, és nincsenek márkás új ruháim, de azért szerintem nem kellene ennyire lenézni. Hidd el, te sem vagy tökéletes, én is tudnék rád mondani jó pár véleményt.
Kikerekedett szemekkel pislogott rám, és megszólalni is alig bírt.
- És most, hogy ezt tisztáztuk, mond meg Noah-nak, hogy köszönök mindent. - tettem még hozzá, majd sarkon fordultam, és elhagytam a házat.

Gondolataimba mélyedve sétáltam a már elég jól ismert utcán. Az autók jöttek-mentek, éppúgy, mint az emberek. Voltak akik ebédelni mentek, és voltak, akik csak úgy szabadidejükben sétálgattak. Én egyik kategóriába sem tartoztam, Hogy hova tartottam? Nem tudom. Talán csak battyogtam, úgy céltalanul. Hazamenni nem tudtam, hiszen otthonom soha nem volt. Ebédszünet? Először munkát kellene találnom hozzá.
Időközben a helyi parkba tévedtem be, ahol szinte a mindennapjaimat töltöm. Megkerestem a kedvenc padomat, s leültem. Ezen a helyen senki nem szokott üldögélni, néha úgy érzem, hogy tényleg az én helyem. Talán ez azért van, mert a park legeldugottabb részén található, ahova senki nem jár. Volt, hogy ezen a padon töltöttem az estét, a csillagok alatt. Csak néztem a sötét eget, és elképzeltem, hogy pár év múlva a családommal is ugyan ezt fogjuk látni a tökéletes házunkból. Biztos voltam benne, hogy így lesz. Másképp nem lehet. Annyira magabiztos voltam, minden apró részletet alaposan kigondoltam. Tényleg hittem benne, hogy csak idő kérdése, és minden jobbra fordul. Hamarosan megtalálom a helyem, a családom mellett, és minden rendbe jön.
- Lottie! - egy ismerős gyerek hangra lettem figyelmes, ami a hátam mögül jött. Gyorsan megfordultam, és amint megláttam a kis barátnőmet, arcomon hatalmas mosoly jelent meg.
A kis szőkeség futva indult el felém, és pedig tárt karokkal vártam. Amint odaért hozzám, egy szoros ölelésbe zártam a régen látott kislányt.
- Olyan régen láttalak. - váltam el tőle. - Mekkorát nőttél.
- Tudtam, hogy itt leszel, ilyenkor mindig ezen a padon ülsz. - lelkendezett. - Olyan sok mesélni valóm van.
- Hát akkor rajta, időm, mint a tenger. - ültettem le magam mellé, ő pedig szinte azonnal belekezdett a történetek beszámolójába.
Mia csupán nyolc éves, de rettentően érett. Egy éve találkoztunk, amikor eltévedt, és én segítettem neki megtalálni az anyukáját. Ez idő alatt sokat beszélgettünk, és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Mikor visszavittem az anyukájához, nagyon hálás volt nekem, és meghívott ebédelni hozzájuk. Nem akartam zavarni, de mind a ketten ragaszkodtak hozzá, hogy elmenjek, így hát nem mondhattam nemet.
Ennek már lassan hat hónapja, és az óta, Mia-val minden hónapban találkozunk a padomnál. Ilyenkor elmesélni a vele történteket, én pedig mindig boldogan hallgatom.
- James olyan, mintha az apukám lenne, és anya úgy szereti, mintha a férje lenne. Remélem összeházasodnak. Én viszem majd be a gyűrűket, te pedig koszorúslány leszel! A suliban már lerajzoltam anya ruháját, de ha akarod, akkor a tiédet is lerajzolom. Annyira szépek leszünk. - mesélte boldogan.
- Neked aztán nagyon élénk a fantáziád. - nevettem fel, s velem együtt ő is. - És hogy van Liam?
- Jól. - vonta meg a vállát. - Már nem lakik velünk, elköltözött a barátnőjével. Anya nem örült neki, de beleegyezett. Minden héten egyszer elmegyünk hozzájuk, és olyankor sokat játszok a kiskutyájukkal.
Liam egyébként Mia bátyja, aki talán egy évvel lehet idősebb nálam. Vele egyszer találkoztam, de az is pont elég volt. Nem tetszett neki, hogy a húga velem találkozgat, és hát nem túl finoman ezt meg is mondta a szemembe.
- Veled történt valami izgalmas? - nézett rám hatalmas kék szemeivel.
- Semmi. - rántottam meg a vállam. - Hallottad ezt? Szerintem anyukád téged keres.
- Mennem kell. - szomorodott el. - Remélem hamar találkozunk.
- Én is. - adtam arcára egy puszit. - És vigyázz magadra!
- Vigyázok. - mosolygott, majd miután megölelt, visszament az anyukájához.
Annyi vidámság van ebben a kislányban, hogy már egy idő után rám is átragadt. Többek között neki köszönhető, hogy még tudok mosolyogni a sok szörnyűség után. Az ő kitartása segített nekem rájönni, hogy a feladás nem megoldás. Ha akarunk valamit, akkor azért harcolni, küzdeni kell. Én pontosan ezt teszem. Harcolok a megélhetőségemért, és egy nap majd megtalálom a boldogságot. Nem fog az ölembe hullani semmi jó, de én türelmes vagyok, és ki fogom várni, hogy egyszer az életben nekem is legyen szerető családom. 

2016. november 12., szombat

Prológus

Üdv nektek! :) 
Köszöntök mindenkit a Hamis királyság című legújabb blogomon. ( újra ) Igen, másodjára kezdek neki, mivel az előző részeket nagyon összecsaptam. Új erővel vágok neki a blognak, remélem velem tartotok, és leírjátok a véleményeteket. :) 
A prológus nem sokban változott, kijavítottam pár mondatot, de a történéseken nem változtattam. Köszönöm, ha elolvasod :)
Várom a véleményed!! :) 


Ragyogóan sütött a Nap. Különleges alkalom, hogy szeptemberben ilyen az időjárás. A legtöbben ezt ki is használták, aki tehette a piacra ment ki, vagy csak a boltba sétált el. Néhányan a parkban tartózkodtak, kik egyedül, kik a gyerekeikkel. Vágyakozva, de ugyanakkor mosolyogva néztem a kis gyerekeket, ahogy anyukájuk kezét fogva ballagtak, közben megállás nélkül beszéltek. A nagyobbak már szüleik nélkül, barátaikkal élvezték ezt a csodás napot. 
Jobban körbe nézve, az idősebbeket láttam meg a padon ülni, akik békésen nézelődtek körbe-körbe. Szép látvány volt. Nem nagy szenzáció, de nekem mégis szívmelengető. Boldogsággal töltött el az, ha láthattam együtt a családokat, akik boldogan élnek, s törődnek egymással. Ebben, a mai világban már nem sok családot látni, akik valóban összetartanak, ám ahol mégis, azok nem becsülik meg igazán. Észre sem veszik, hogy mekkora szeretetben élnek, pedig ott van az orruk előtt a boldogság. Azt hiszik, hogy őket senki nem szereti, nem látják az értelmét élni, és itt van a hatalmas hiba. Az élet lehet szép, csak nem sokan látják meg benne a jót. Valamennyien inkább feladják, és csak a rosszal találkoznak. 
Én is feladhattam volna, de akkor most nem lennék itt. Ha hagyom akkor, hogy magával ragadjon a sötétség, és a reménytelenség, akkor ki tudja hol lennék. Talán már nem is élnék. És hogy miért nem adtam fel? Valamiért maradt bennem egy kis remény. Remény arra, hogy egyszer én is lehetek boldog. Hogy egyszer megtalálom a családomat, és velük élek boldogan tovább. Annyira pozitívan álltam mindenhez, pedig még soha nem ért igazi boldogság. Az öröm szinte minden nap utolért, amikor egy kis pénzhez juthattam, vagy ha ágyban aludhattam. Mert ezekre nem mindig volt lehetőség. Havonta egyszer tudtam rendes körülmények között élni, a többi napon az utcán kóboroltam, padon töltöttem az éjszakát, vagy valamelyik fa tövében. Van aki bele sem mer ebbe gondolni, mi pedig így élünk. Az emberek között hatalmas különbség van, de hát ez így van rendjén. Van akinek minden megadatik, és van akinek semmi. Ez az élet rendje. 
Én elfogadtam, hogy milyen vagyok, elfogadtam, hogy az utcára kerültem, és kész vagyok a megbocsájtásra. Másoknak talán lehetetlen lenne, de én úgy érzem, hogy képes vagyok rá. Ha valaha megtalálom a családomat, hiszek benne, hogy helyre tudjuk hozni azt, ami egykor elveszett. És mi van, ha ők nem akarnak engem? Sajnos ez is benne van a pakliban, és ez a rész az, ami elszomorít. De meg kell próbálni, anélkül semmire nem megyek. Már eleget szenvedtem, itt az ideje, hogy végre megtaláljam azt, ami hiányzik a szürke hétköznapjaimból.