2016. november 12., szombat

Prológus

Üdv nektek! :) 
Köszöntök mindenkit a Hamis királyság című legújabb blogomon. ( újra ) Igen, másodjára kezdek neki, mivel az előző részeket nagyon összecsaptam. Új erővel vágok neki a blognak, remélem velem tartotok, és leírjátok a véleményeteket. :) 
A prológus nem sokban változott, kijavítottam pár mondatot, de a történéseken nem változtattam. Köszönöm, ha elolvasod :)
Várom a véleményed!! :) 


Ragyogóan sütött a Nap. Különleges alkalom, hogy szeptemberben ilyen az időjárás. A legtöbben ezt ki is használták, aki tehette a piacra ment ki, vagy csak a boltba sétált el. Néhányan a parkban tartózkodtak, kik egyedül, kik a gyerekeikkel. Vágyakozva, de ugyanakkor mosolyogva néztem a kis gyerekeket, ahogy anyukájuk kezét fogva ballagtak, közben megállás nélkül beszéltek. A nagyobbak már szüleik nélkül, barátaikkal élvezték ezt a csodás napot. 
Jobban körbe nézve, az idősebbeket láttam meg a padon ülni, akik békésen nézelődtek körbe-körbe. Szép látvány volt. Nem nagy szenzáció, de nekem mégis szívmelengető. Boldogsággal töltött el az, ha láthattam együtt a családokat, akik boldogan élnek, s törődnek egymással. Ebben, a mai világban már nem sok családot látni, akik valóban összetartanak, ám ahol mégis, azok nem becsülik meg igazán. Észre sem veszik, hogy mekkora szeretetben élnek, pedig ott van az orruk előtt a boldogság. Azt hiszik, hogy őket senki nem szereti, nem látják az értelmét élni, és itt van a hatalmas hiba. Az élet lehet szép, csak nem sokan látják meg benne a jót. Valamennyien inkább feladják, és csak a rosszal találkoznak. 
Én is feladhattam volna, de akkor most nem lennék itt. Ha hagyom akkor, hogy magával ragadjon a sötétség, és a reménytelenség, akkor ki tudja hol lennék. Talán már nem is élnék. És hogy miért nem adtam fel? Valamiért maradt bennem egy kis remény. Remény arra, hogy egyszer én is lehetek boldog. Hogy egyszer megtalálom a családomat, és velük élek boldogan tovább. Annyira pozitívan álltam mindenhez, pedig még soha nem ért igazi boldogság. Az öröm szinte minden nap utolért, amikor egy kis pénzhez juthattam, vagy ha ágyban aludhattam. Mert ezekre nem mindig volt lehetőség. Havonta egyszer tudtam rendes körülmények között élni, a többi napon az utcán kóboroltam, padon töltöttem az éjszakát, vagy valamelyik fa tövében. Van aki bele sem mer ebbe gondolni, mi pedig így élünk. Az emberek között hatalmas különbség van, de hát ez így van rendjén. Van akinek minden megadatik, és van akinek semmi. Ez az élet rendje. 
Én elfogadtam, hogy milyen vagyok, elfogadtam, hogy az utcára kerültem, és kész vagyok a megbocsájtásra. Másoknak talán lehetetlen lenne, de én úgy érzem, hogy képes vagyok rá. Ha valaha megtalálom a családomat, hiszek benne, hogy helyre tudjuk hozni azt, ami egykor elveszett. És mi van, ha ők nem akarnak engem? Sajnos ez is benne van a pakliban, és ez a rész az, ami elszomorít. De meg kell próbálni, anélkül semmire nem megyek. Már eleget szenvedtem, itt az ideje, hogy végre megtaláljam azt, ami hiányzik a szürke hétköznapjaimból. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése