2016. december 10., szombat

03. - Ítélet nap


Charlotte szemszöge
2006. 05. 03
Az idő csigalassúsággal telt. Fogalmam sem volt, hogy hol lehetek, annyi sejtésem volt, hogy a palota valamelyik zeg-zugában. Talán egy börtöncellában. Esetleg még egy hideg pince is szóba jöhetett.
Ha saccolni kellene, akkor azt mondanám, hogy másfél órája hagytak magamra a katonák, bár az időérzékem soha nem volt jó. Amint a palotába értünk a szememet bekötötték, kezeimet a hátam mögé kötözték, és úgy dobtak be ebbe a hideg helységbe. Nagy nehézségek árán találtam egy kényelmetlen ülőhelyet, és ott üldögéltem egyedül hosszú ideig. Komolyan, miért kell ennyire felfújni egy szökést? Nem gyilkoltam, csak menekülni készültem. Bele sem merek gondolni, hogy mit tesznek azokkal, aki sokkal komolyabb szabályt szegnek meg. 
Gondolataimból az ajtó hangos nyikorgása rántott ki. Türelmesen vártam, hogy valaki felrángasson, és amint ez bekövetkezett, az illető karomnál fogva vezetett valamerre. Néha odabökött egy vigyázz lépcső-t, vagy emeled a lábad-at, amit én ügyesen betartottam, és így nem estem pofára. Nagy taps jár nekem. 
Percekkel később a férfi megállított, és rám parancsolta, hogy ne mozduljak meg. Nem tudom, hogy mit gondolt, talán elszaladok? Mindenesetre tettem, amit kért, ( mellesleg nem túl kedvesen) és ott ácsorogtam ismét hosszú perceken át. Unalmamban azzal szórakoztam, hogy a hátra kötött kezeimmel ütögettem a fenekem egyre erősebben, de hamar meguntam, ezért inkább csak álltam. Hirtelen valaki megragadta a karom, mire halkan felsikítottam, olyan váratlanul ért az érintése. Igazán szólhatott volna, csak hogy felkészüljek. A hangokból ítélve egy ajtót tártak ki előttem, majd tolni kezdtek befelé. Azonnal rájöttem, hogy most visznek a király elé, aki majd eldönti a sorsom. 
- Állj. - utasította valaki a hátam mögül, mire egyből megtorpantam. Kikötözték a már elgémberedett kezeimet, és levették a kendőt a szemem elől. Hunyorogva néztem körbe a terembe, ahol ismeretlen alakokat véltem felfedezni. Velem szemben egyértelműen a király foglalt helyet a trónján, tőle jobbra egy férfi ült, aki valószínűleg az úgynevezett jobb keze lehetett, s végül mellettem két katona ácsorgott. 
- Mi a neved? - szegezte nekem az első kérdést a királyi tanácsadó. 
- Charlotte. - válaszoltam engedelmesen. 
- Mit követtél el? - jött az újabb kérdés. 
- Megpróbáltam elszökni. 
- Nos, Felség. - nézett a királyra. - A szabály, az szabály. Öt napon belül átszállíttatjuk a szomszéd királyságba, ahol majd kezeskednek róla. 
- Nem szállíttatunk senkit. - szólalt meg mély hangján a király, aki egyenesen engem pásztázott. - Intézz a hölgynek egy szobát ma estére, és szólj a személyzetnek, hogy eggyel több tányér legyen az asztalon. 
A férfi álla a padlót súrolta, éppúgy, mint az enyém. Kikerekedett szemekkel néztem a királyra, aki intett a katonáknak, és azok máris elhagyták a termet. 
- Alexander, kérlek intézd a dogod. - utasította a király a ledöbbent Alexander-t, aki elnézést kérve, szinte kiviharzott a teremből. 
- Felség. - léptem egyet előre. - Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ezt ki, de igazán semmi szükség nincs erre.
- Nem kell szerénykedned. - mosolyodott el halványan. - Már a legelső találkozásunknál is láttam, hogy milyen különleges vagy, Charlotte. 
- Semmi különleges nincs bennem, Felség. - ráztam meg a fejem.
- Ezt majd a vacsoránál megvitatjuk, most menj, és érzed magad otthon. - engedett utamra. - Alexander mindenben segít majd. 
Nem akartam egy királlyal vitatkozni, ezért biccentéssel válaszoltam, majd sarkon fordultam, és a hatalmas ajtóhoz siettem. Kitártam azt, s amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a helységet. Ez minden értelemben fura volt. Hogy lehetséges az, hogy megúsztam a büntetést? Nem csak megúsztam, még vacsorára is megvendégelt a király. Annyira hihetetlen. 
- Kisasszony. - szólított meg Alexander. - Kövessen. 
A folyosón, ahol eddig álltunk, most a jobb irányba indultunk el. A falakon szebbnél szebb festmények, és különböző régiségeket fedeztem fel, amik azonnal felkeltették az érdeklődésemet. Azonban Alexander nem hagyta, hogy nézelődjek, ezért inkább tovább mentem. Hosszú csigalépcsőn mentünk fel az emeletre, ahol ismét egy folyosón találtuk magunkat. Jobbra-balra szobák sorakoztak, és én az utolsó előttit kaptam. Megköszöntem Alexander-nek a segítségét, s beléptem a szobába. Mondanom sem kell, az egész helység hatalmas, és gyönyörű volt. A szemem először az óriási ágyon akadt meg, ahova egyből lehuppantam. Hanyatt dőlve néztem a fehér plafont, bár semmi érdekeset nem találtam ott. Csak hallgattam a falon levő óra kattogását, és azon gondolkoztam, hogy mivel érdemelhettem ezt ki. Hogy lehetséges, hogy a király palotában lógatom a lábam, miközben komoly büntetést kellett volna kapnom? Miért esett meg a király szíve rajtam?
Feladtam a harcot a sok kérdéssel, és felültem. Észrevettem, hogy egy rózsaszín doboz hever mellettem. Mivel kíváncsiságom határtalan, óvatosan levettem a doboz tetejét, és megpillantottam benne egy csodálatos ruhát. Kiemeltem a dobozából, és magam elé helyeztem. Pont az én méretem. A szoba másik végében álló tükörhöz mentem, s félve néztem magamra. A ruha gyönyörű volt, de nagyon szokatlan. Ezelőtt soha nem engedhettem meg magamnak új ruhákat, főleg nem ilyen drágát. Vajon ezt nekem szánta a király? Akár nem szánta, akár nem, nem fogadhatom el. Soha nem szerettem, ha valaki megsajnált, és hirtelen adományozni támadt kedve. Nincs szükségem senki segítségére. Tizenhat éve a saját lábamon állok meg, és ha eddig sikerült, a közeljövőben is sikerülni fog.
Összehajtottam a ruhát, és visszahelyeztem az eredeti helyére. A doboz belsejében egy cetlit találtam, amit gyorsan elolvastam.
Charlotte-nak
Valóban nekem szánták. Akkor sem fogadhatom el, már eldöntöttem. A kis cetli hátulján megtaláltam a vacsora időpontját, ami azt jelentette, hogy lassan mennem kellene. Visszaraktam a doboz tetejét, majd az ajtóhoz mentem. Amint a kilincsre helyeztem a kezem, az ajtó kinyílt előttem, és Alexandert pillantottam meg. 
- Jöjjön. - biccentett fejével, majd elindult, és pedig követtem. 
- Csodálatos ez a palota. - ámuldoztam, miközben a folyosón haladtunk. 
- Valóban az. - helyeselt a férfi érzelemmentesen. 
Többet nem beszéltünk, úgy gondoltam, hogy inkább nem erőltetem. Percek múlva megérkeztünk egy szintén óriási étkezőhöz, ahol már a király jelen volt. A körülbelül tíz méteres asztalnál ült, és csak az érkezésemre várt. Miután köszöntöttem, én is helyet foglaltam az asztalnál, mellette. Előttem legalább négy féle tányért helyeztek, három poharat, és néhány evőeszközt. Nagyokat pislogva néztem a terítékre, és ezt a király is látta. 
- Nem kell megijedni. - nevetett. - Nem nehéz használni. 
- Még soha nem ettem ennyi tányérból. - vallottam be őszintén. 
- Nem tetszett a ruha? - váltott témát. - Esetleg a méret nem egyezett?
- A ruha nagyon szép volt, és még a méret is egyezett. Sajnálom, de nem fogadhatom el. - magyaráztam az okot.
- Charotte, egy ruha vásárlásától még nem megy csődbe a királyság. Igazán elfogadhatod, hiszen neked szántam. Tudom, hogy nehéz körülmények között élsz, kedveskedni akartam. 
- Valóban nem élek a legfényesebben, de nem várom el az emberektől, és öntől sem Felség, hogy adományozzon nekem bármit. - próbáltam kevésbé bunkó lenni, hiszen egy királlyal van dolgom. - Köszönöm a kedvességét, de kérem értse meg. 
- Rendben van. - zárta le a témát végre. - És kérlek hívj csak Mark - nak. Most pedig lássunk neki a vacsorának, már biztos éhes vagy. 
A személyzet szépen sorjában hozta a finomabbnál finomabb ételeket. Én már az első fogásnál tele voltam, de hát nem minden nap eszik az ember palotában, ezért is tömtem magamba az utolsó falatokat is. A desszert egy könnyű krémes sütemény volt, ami láttán még a nyál is kicsordult a számból. Jóízűen ettem a finomom készítményt, és amikor végeztem, büszke voltam magamra, amiért ennyi mindent el tudtam fogyasztani. 
- Nagyon régen ettem ilyen jót, köszönöm szépen a meghívást. - köszöntem meg kedvesen. - Nem tudom, hogy háláljam meg, Mark. 
- Talán annyi elég lesz, ha mesélsz egy kicsit magadról. - dőlt hátra a székben. 
Nagyon váratlanul érintett a kérdése. Még senkinek nem mesélem magamról, a barátnőim is csak kevés dolgot tudnak rólam. Nehezen nyílok meg mások előtt, ami fogalmam sincs, hogy miért van. Nem szeretem, ha az emberek ismerik a történetemet, mert attól félek, hogy elítélnének. Madison és Ana teljesen más tészta, mivel ők is hasonló helyzetben vannak. 
- Öhm... - kerestem a szavakat. - Nem szeretek mesélni magamról. Mire kíváncsi? 
- A családodra. - mondta, nekem pedig összeszorult a szívem. 
- Fogalmam sincs róluk. Amikor megszülettem, elveszítettem őket, és azóta egyedül élek. - válaszoltam halkan, a torkomban lakozó gombóccal. Nem sírhatok. Természetesen a történet nem ennyiből állt, de ennél többet képtelen lennék mesélni bárkinek is. 
- Sajnálom. - nézett rám együtt érzően. - Nehéz gyerekkorod lehetett. 
- Az volt. - helyeseltem azonnal. - De valahogy átvészeltem, és most itt vagyok. Már megbékéltem azzal a ténnyel, hogy soha nem ismerhetem meg a szüleimet, de azért még mindig fáj.
- Gyere velem, mutatok valamit. - állt fel némi gondolkodás után. 
Követtem az emeletig, ahol a hálószobák helyezkedtek el. A legutolsó szoba előtt azonban megtorpant. Nagyot sóhajtott, kivett a zsebéből egy apró arany kulcsot, majd a zárba helyezte. Az ajtót kinyitotta, és belépett a szobába. 
- Kevesen tudják az igazat, de veled most megosztom. - mondta, miután elhúzta a függönyöket, és ezáltal a szobát világosság töltötte be. 
Én is beléptem a helységbe, és érdeklődően néztem körbe. Csupán néhány szekrény sorakozott a fal mellett, és a tetejükön már poros könyvek hevertek. A szoba másik oldalán egy bölcsőt pillantottam meg, mellette néhány baba játékot, s ruhát. A falra egy kép volt akasztva, amit nem lehetett látni, hiszen fekete textíllel fedték le.
- Ezt a szobát a feleségem, és a születendő kislányunk tiszteletére rendeztem be. - magyarázta a király halkan, miközben a kép elé lépett.
- Mi történt velük? - kérdeztem finoman.
- A feleségem meghalt, miután megszülte a lányunkat. - emelte a kezét a textílhez. - A gyermek pedig életben maradt, de nem én neveltem fel.
Egy hirtelen mozdulattal lerántotta az anyagot a kép elől. Amint megláttam, rémülten néztem a királyra, aki mereven a bekeretezett képet pásztázta.
- Ez...ez én vagyok. - dadogtam.
A kép nagyon régen készült, szinte alig emlékszem már rá. Alig ha lehettem három évesnél több, amikor amolyan nevelőszülőnél éltem. Miranda nagyon szeretett, és én is őt. De azon a télen történt egy baleset, és a nő meghalt. Kicsit voltam még, és nem értettem mi történt. A halála után az utcára kerültem, és akkor még csak négy éves voltam.
- Miranda talált rád, és az édesanyádra. - szólalt meg lágyan. - Csak rajtad tudott már segíteni, ezért magához vett. Tudta, hogy az én gyermekem vagy, és eljött hozzám. Amint megtudtam, hogy mi történt édesanyáddal, összezuhantam, és rád sem bírtam nézni. Miranda azt mondta, hogy felnevel téged, és én ebbe beleegyeztem. Képtelen lettem volna jó apád lenni. Minden évben eljött hozzám, és hozott egy képet rólad. Amikor nem jött, tudtam, hogy baj van. Miranda meghalt, te pedig az utcára kerültél. Gyűlöltem magam, és még a mai napig gyűlölöm, amiért nem fogadtalak magamhoz. Annyira, de annyira sajnálom, Charlotte.
Lesokkolódva hallgattam. Arcomat eláztatták a könnyek, és hiába töröltem le őket, mindig újak jöttek helyükre. Nem akartam elhinni. Kell lennie más magyarázatnak. Próbáltam elhitetni magammal, hogy ez csak valami vicc, de legbelül éreztem, és tudtam, hogy ez bizony igaz. Ez a kőkemény igazság.
Hogy boldog voltam-e? Valamiért nem. Pedig erre vártam, megtaláltam a családomat, de valahogy mégsem tudok örülni. Nem így képzeltem el. Hogy én vagyok a király lánya? Erre még a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna.
- Mióta tudod? - néztem rá keményen.
- Amikor először idejöttél a kislánnyal, nem ismertelek meg. De utána megtudtam a teljes neved, és azonnal rájöttem. - tett egy lépést felém.
- Szóval nem is tudtad, hogy Washington-ban vagyok? - kérdeztem hitetlenül.
- Nem. - hajtotta le a fejét.
- Én...egyedül akarok lenni. - túrtam szőke hajamba, s elhagytam a szobát. Szélsebesen átfutottam a szomszéd szobába, és az ágyra borultam. A sírás azonnal kitört belőlem, és az sem érdekelt, hogy átáztatom az ágyneműt.
Én vagyok a király lánya


Köszönöm a kommenteket, és az oldalmegjelenítéseket! :) 

2016. december 5., hétfő

02. - Bonyodalmak

Charlotte szemszöge
2006. 05. 02. 
Hátizsákomat felvettem a hátamra, és úgy indultam neki a keddi napnak. Washington általában mindig pörög, de az ilyen napokon kétszer jobban, már ha az egyáltalán lehetséges. Minden hónap első keddjén ugyanis különleges vásárt rendeznek a városban. Ez annyit jelenet, hogy bármerre néz az ember, árusokat lát, és akkora tömeg van, hogy levegőt is nehezen lehet venni. Az ilyen alkalmak nekünk, utcagyerekeknek, igenis jól jönnek, hiszen ha elég ügyes az ember, akkor észrevétlenül tud lopni. Csúnya dolog, de így van. Valahogy nekünk is élelemhez kell jutnunk, és egy ilyen rendezvényen senki nem veszi észre a hiányzó dolgokat. 
Még csak nyolcat ütött az óra, de a téren rengeteg ember nyüzsgött. Úgy döntöttem, hogy később én is csatlakozom a tömeghez, de egyenlőre meghúzom magam. Befordultam a már igen ismerős sikátorba, ahol régen látott barátaimat találtam. 
- Nézzen oda! - kiáltott fel elsőnek Tomas. - Kit fújt erre a szél?!
- Sziasztok srácok! - köszöntem általánosan, s helyet foglaltam a földön barátnőm mellett. 
- Szia Lottie. - mosolygott rám kedvesen Ana. - Régen láttunk, hol jártál mostanában? 
- Minden fele. - vontam meg a vállam. - Megpróbáltam kijutni a városból, de a király katonái nem engedtek, így hát maradnom kellett. 
- A kijutás nem olyan egyszerű, Kicsi lány. - rázta meg a fejét egy számomra ismeretlen férfi. - A király teljesen bekattant, senkit nem enged ki, olyanok vagyunk, mint a foglyok. 
- Holnap ismét megpróbálom, de máshonnan közelítem meg. - avattam be a többieket a tervembe. - Ki tart velem? 
- Tudod, hogy nélkülem nem mehetsz. - hallottam meg legjobb barátnőm hangját, mire azonnal felpattantam, és az imént érkezett lány karjaiba vetettem magam. 
- Azt hittem régen elmentél. - mondtam csodálkozva, miután elengedtük egymást. - Mi történt?
- Mint ahogy mondtad, a kijutás nem könnyű. - sóhajtott fel. - Szembeszálltam a katonákkal, és elfogtak. Nem régen szabadultam, hála egy régi ismerősnek. 
- Szembeszálltál a katonákkal? - kérdeztem vissza nevetve. - Te aztán bátor vagy, Madison. 
- Végre teljes a csapat. - lépett mellén Ana is, aki szintén olyan volt, mintha a nővérem lenne. 
Mi hárman mindig is közel álltunk egymáshoz. Egészen kicsik voltak, amikor ők is az utcára kerültek, éppúgy, mint én. Tizenöt évesek lehettünk, amikor először találkoztunk egy bandában. Először nem nagyon szimpatizáltunk egymással, sőt kimondottan gyűlöltem őket, de a sok félreértés után mégis megtaláltuk a közös hangot. Annyira, hogy elválaszthatatlanok voltunk, mindenhova együtt mentünk, támogattuk a másikat. Nekem olyanok ők, mint a nővéreim. 
- Menjünk ki a térre, éhes vagyok. - nyafogott szokásosan Madison, de mi már csak jót nevettünk ezen a cselekedetén. 
Ahogy kiléptünk a kis sikátorból, tudatosult bennem, hogy alig fél óra alatt több száz ember gyűlt össze, akik mind vásárolni jöttek. Látva a lányok arcát, ők is meglepődtek ezen a létszámon. Talán ennyien még soha nem voltak. 
- Ennyi embert. - nézett körbe csodálkozva Ana. 
- Hol kezdjük? - állt lábujjhegyre Mad, és úgy nézelődött. - Meg is van, gyertek!
Mind a ketten éhes barátnőnk után indultunk, aki utat törve magának, erőszakosan tolakodott át az embereken. Mi Ana-val sűrű elnézéseket kérve követtük Madison-t, aki már a tér közepén tartott, a szökőkútnál. Miután csatlakoztunk hozzá, kézen ragadott minket, és a velünk szemben lévő kis fa bódé mögé húzott minket. 
- Azt mondják, hogy itt készítik a legfinomabb palacsintát. - újságolta boldogan. - Milyet kértek? 
- Nutellásat. - csillant fel Ana szeme. 
Madison-nak több sem kellett, a bódé hátsó ajtajához lépett, ami nagy szerencsénkre nyitva volt, és halkan, négykézláb bemászott a palacsintát áruló férfi mellé. Hála az égnek nagy volt a hely, így véletlenül sem vette észre barátnőnket. Óvatos mozdulattal leemelt a pultról pár elkészített palacsintát, majd szép lassan kimászott a bódéból. Mi Ana-val már a hasunkat fogtuk a nevetéstől, de Mad igenis komolyan vette a feladatot. Amint visszatért hozzánk, arcán büszke mosoly jelent meg. 
- Nagyon ügyes vagy, de most már menjünk, mert le fogunk bukni. - sürgettem őket. 
- Menjünk erre, így rövidebb. - tanácsolta Ana, majd elindult, mi pedig követtük. 
Újra a tömegen tolakodtunk át, amikor egy szűk utca előtt mentünk el. Az utcában négy katonát láttam meg, akik éppen rángattak valakit, de sajnos az arcát nem láttam. Ám amikor felemelték, és megfordították, azonnal felismertem. Mia volt az. Két katona ragadta meg a karját, és cipelni kezdték felénk, vagyis pontosabban ki a térre. Azonnal megtorpantam, ahogy Mia keserves sírását meghallottam. A katonák kikerültek minket, és utat törve maguknak vitték tovább a kislányt. Csapot-papot otthagytam, és egyből utánuk siettem, hogy megállítsam őket. 
- Lottie, mit csinálsz? - hallottam még Madison hangját, de nem érdekelt. 
Áttörekedtem a tömegen, és egyenesen a katonák elé álltam, akik kikerekedett szemmel néztek rám. 
- Engedjék el! - szóltam határozottan. 
- És te ki lennél? - nevetett ki az egyik. - Kotródj innen, mert nagyon megbánod. 
- Azonnal tegyék le a kislányt, nem csinált semmi rosszat. - folytattam továbbra is. Időközben az emberek körénk gyűltek, és néma csendben figyelték a kis jelenetet. 
- Tényleg állj félre, mert nem lesz jó vége. - szólt lágyabb hangnemben. - Ellopott két értékes tárgyat az egyik árustól, mi csak a dolgunkat végezzük. Bevisszük a palotába, ahol majd a király eldönti a sorsát. 
- De hiszen még gyerek! - emeltem fel a hangom, majd a rémült kislányra néztem. - Vigyenek engem is. Ismerem, és nem akarom, hogy bármi baja essen. 
- Nem bánom. - egyezett bele a katona némi töprengés után. - De semmi szökéskísérlet, mert akkor nagy baj lesz. 
- Lottie! - ragadta meg a karomat Madison. - Mi a fenét művelsz? 
- Segítenem kell Mia-nak. Nem lesz semmi bajom, pár óra múlva találkozunk. - öleltem meg barátnőmet, aki értetlenkedve nézett rám. - Ne nézz így, tudok vigyázni magamra. 
- Indulás! - ripakodott rám az egyik katona. 
Küldtem egy biztató mosolyt Madison-nak, majd hátat fordítottam neki, és elindultam a katonákkal, akik időközben elengedték a kis barátnőmet.
- Minden rendben? - öleltem át a törékeny lányt. - Mi történt?
- Anya és Liam összevesztek, és én elmentem otthonról. - avatott be a történtekbe. - Utána megláttam azokat a szép babákat. Elszaladtam velük, de a katonák elfogtak.
- Azért fogtak el, mert nem fizetted ki, Mia. - simítottam meg arcát. - Nem szabad lopni, ugye tudod?
Vicces, hogy pont én mondtam neki ezt, hiszen kiskoromtól kezdve így éltem. Szégyelltem magam emiatt, de nem tehettem mást. Tudtam nagyon jól, hogy folyamatosan hazudtam Mia-nak, de jobb, ha nem tudja az igazat rólam.
- Tudom, és megbántam. - törölte le könnyeit.
- Nem lesz semmi baj, megígérem. - mosolyogtam rá biztatóan, mire ő is megeresztett egy halvány mosolyt.
Újra magamhoz öleltem, és egy puszit nyomta homlokára. Biztos voltam benne, hogy nem lesz nagy baj, elvégre ő még csak egy nyolc éves kislány. Ha büntetést akarnak neki szabni, akkor egy hétig eltiltják az édességtől, amit ki lehet bírni.
Többet nem beszéltünk, halkan sétáltunk a katonák között, akik hozzánk hasonlóan néma csendben voltak. Számtalan szökés kísérletet kiterveltem, de egyiket sem valósítottam meg. Fölöslegesnek tartottam, mert akkora problémába nem keveredtünk, egyszerű beszélgetésen kell részt vennünk, nem mással, mint Washington királyával.
Hosszas gyaloglás után megérkeztünk a királyi palota bejárata elé. Ezelőtt még soha nem voltam a palota közelében sem, de ezúttal belülről is szemügyre vehetem. A hatalmas vaskapu pillanatok alatt kinyílt előttünk, és ezzel utat engedve a belső udvarra.
A palota előtt gyönyörű szobrok, szökőkutak, és virágok kaptak helyett, amik tökéletesen illettek egy királyi otthonhoz. Mindig is így képzeltem el. - gondoltam magamban.
- Mozgás! - kiáltott ránk szigorúan a katona. Megfogtam a kislány kezét, és a bejárathoz kijelölt úton indultuk el. Mind a ketten jobbra - balra forgattuk a fejünket, nem győztünk betelni a látvánnyal, annyira gyönyörű volt.
Az épület felé közeledve tudatosult bennem, hogy milyen hatalmas is a palota. Eddig távolról csodáltam, és nem gondoltam volna, hogy valóban ekkora.
A bejáratnál szintén két katona állt, és amikor a jókora ajtóhoz értünk, egyszerre, rutinos mozdulattal kitárták a fa készítményt előttünk.
Ha lehetséges, akkor az állam az előzőnél még jobban a földet súrolta. A terem, ahová elsőnek beléptünk, óriási volt, csodálatos festmények, szobrok díszítették. A terem végénél két lépcsőt fedeztem fel, az egyik a jobb oldalról, a másik a bal oldalról indult, és pár méter után a két szerkezet összetalálkozott. Vörös, hosszú szőnyeget helyeztek a lépcsőfokokra, amik tökéletesen kiemelték a fehér színét.
- Itt álljatok meg. - utasította az egyik katona, és már el is tűnt az ajtó mögött.
Amíg várakoztunk, nem bírtam ki, hogy ne menjek oda a festményekhez, ezért engedélyt kértem a mögöttünk álló katonától, aki csak aprót bólintott. Az első műhöz léptem, ami egy öreg királyt ábrázolt, aki éppen egy fehér lovon ült, egyik kezében a kardját tartotta, míg a másikban a koronát.
- Az apám. - hallottam meg a hátam mögül egy ismeretlen férfi hangot, mire azonnal megfordultam, és szembe találtam magam a királlyal. Körülbelül negyvenöt éves lehetett, és ezt a homlokán megjelenő ráncokból tudtam leszűrni, hiszen kinézetre eléggé fiatalosnak tűnt. Sötétbarna íriszeivel az arcomat vizslatta, majd a mellettem álló, rémült kislányra tévedt tekintete.
- Felség. - hajoltam meg előtte tisztelettudóan.
- Mit kerestek a palotámban? - tért ki rögtön a lényegre.
- A katonái elfogták Mia-t, mert ellopott két értékes tárgyat. - magyaráztam.
- Nos, Mia. - térdelt le a megszeppent szőkeséghez, aki egyre szorosabban fogta a kezemet. - Miért loptál? Ugye tudod, hogy ez csúnya dolog?
- Bocsánatot kérek. - válaszolta alig hallhatóan. - Nagyon megtetszettek a babák, és nem volt nálam pénz.
- Rendben van. - állt fel. - Nem volt szép dolog, és arra kérlek, hogy többet ne forduljon elő. Most egy figyelmeztetéssel elengedlek, Mia.
- Köszönjük, felség. - hálálkodtam. - Biztosítom, hogy többet ilyen nem lesz.
- Tehetek még valamit értetek? - nézett felváltva ránk.
- Nem, köszönjük. - mosolyogtam rá kedvesen. - Viszont most távoznánk, ha nem probléma.
- Az inasom hazavisz titeket. - mutatott az ajtónál álló férfira. - Minden jót kívánok.
Válaszul csak biccentettem egyet, majd az előbb említett férfihoz siettünk, aki kivezetett minket a palota előtt álló járműhöz. Beszálltunk hátra, és vártuk hogy elinduljunk. Vissza a mi világunkba, ahol nincsenek királyok, nincsenek paloták, csak utcagyerekek, és sikátorok.

Miután megérkeztünk Mia lakhelyéhez, kedvesen megköszöntem a fuvart, majd bekísértem a kislányt a házukba. Nem volt nehéz maradásra bírni, hiszen még kicsi, és hiányzott neki az anyukája. Hosszas búcsúzás után megígértem neki, hogy hamarosan találkozunk, és bár ez nem volt igaz, mégis nagyon boldoggá tettem.
Egyedül indultam vissza a sikátorba, ahol a banda szokott összegyűlni. Az utcákon még mindig rengeted ember járkált, de talán már kevesebben voltak, mint ezelőtt pár órával. A kocsik még ugyanúgy száguldoztak a kövesutakon, és talán ez az egy az, ami nem változott. Én magányosan sétáltam a járdán, ahol rajtam kívül elég sokan tartózkodtak. Voltak néhol turisták, helyi lakosok, és egy-egy eltévedt ember is megfordult.
Lassan haladtam, de mégis nagyon gyorsan a célomhoz értem. Annyira a gondolataimba voltam merülve, hogy fel sem tűnt.
- Lottie! - kiáltott fel Madison, amint meglátott a sikátor előtt. Szélsebesen a nyakamba ugrott, és szorosan magához ölelt, mintha egy éve nem látott volna.
- Nyugalom, Mad. - nevettem. - Csak pár órája mentem el, azért ennyire nem hiányozhattam.
- Azt hittük, hogy bajod esett. - lépett hozzánk Ana is, aki szintén aggódó arccal nézett rám. - Minden rendben volt?
- Igen, semmi komoly probléma nem lett. - nyugtattam meg őket. - Mia-t biztonságba helyeztem, úgyhogy most már nyugodt szívvel leléphetek.
- Tessék? - kérdezett vissza Ana. - El akarsz menni?
- Igen. Méghozzá most azonnal. - avattam be őket a tervembe, amit az imént eszeltem ki. Az ötlet maga már rég óta ott motoszkált a fejemben, de eddig egyszer sem teljesítettem. A napokban akartam meglépni, de már nem tudok tovább várni, úgy érzem, hogy minél előtt el kell tűnnöm innen.
- Veled megyek. - csatlakozott Madison. - Mi veszteni valónk van?
- Ez a beszéd! - pacsiztam le vele, majd Ana-ra néztünk. - És te? Velünk vagy?
- Természetesen igen, de nem mehetek el. - sóhajtott fel. - A napokban rábukkantam a bátyámra, és nem akarom itt hagyni. Talán ő az egyetlen rokonom, muszáj vele maradnom, még ha ő nem is tud rólam.
- Rendben. - mosolyogtam rá. - Megértelek, Ana. Én is ezt tenném a helyedben, úgyhogy hajrá, ismerd meg, és találd meg végre a családod.
- Köszönöm. - ölelt meg. - Vigyázzatok magtokra!
- Te is. - engedtem el, majd megvártam, míg Madison is elköszön tőle. Intettünk a többi ismerősünknek, majd barátnőmmel az oldalamon útnak indultunk a város szélére. Oda, ahonnan a kijutás nem könnyű. Többen próbálkoztak a bandából, de eddig senkinek nem sikerült. Én hiszem, hogy nekünk sikerülhet, de ahhoz a szerencse is kelleni fog.
- Mi a terved? - néztem Mad-re, amikor már a város határnál álltunk egy kocsi mögött rejtőzve. A határnál négy katona állt, mi pedig ketten voltunk. Esélyünk sincs.
- Menjünk kicsit távolabb, ahol nem látnak, ott felmászunk a kerítésre, és már kint is vagyunk. - ismertette a tervet, ami rendkívül egyszerűnek tűnt. Azonban mégsem volt ilyen könnyű.
- Ez jól hangzik, de mi van ha észrevesznek? - gondolkodtam hangosan.
- Olyan verzió nincs. - szögezte le határozottan. - Indulás.
Óvatosan kisétáltunk a búvóhelyünkről, majd feltűnés nélkül elindultunk a bal irányba. Percekig sétáltunk, majd amikor már nem láttak minket, a kerítéshez osontunk. Madison arcán győztes mosoly jelent meg, ám én nem tudtam annyira örülni még. Barátnőm halkan kezdett mászni a kerítésen, én pedig minden mozdulatát figyeltem. Amikor átért a másik oldalra, s leugrott a földre, hatalmas kő esett le a szívemről, majd hirtelen hangos lövésre lettem figyelmes. A lövés indítójára néztem, aki csupán pár méterre állt tőlem. Azonnal mászni kezdtem, ám én nem voltam olyan ügyes, mint Madison. A katona, aki pár másodperce még méterekre állt tőlem, most ott termett mellettem, és egy erős rándítással a földre küldött.
- Fuss! - kiáltottam még barátnőmnek, aki rémülten figyelt minket. - Menj már, Madison!
- Annyira sajnálom, Lottie. - nézett rám könnyes szemekkel, majd futásnak eredt, és vissza sem nézett.
A katona felrángatott a földről, hátra szegezte a kezeimet, erőszakosan maga elé tolt, és úgy kényszerített a járásra. Feladtam az ellenkezést, és magamtól sétáltam a kocsihoz, ami rám várt.
Vége. Innen már nincs kiút. Elvisznek a királyhoz, aki megölet, és itt ér véget az én történetem. Sehol a boldog vég, nekem nem is jár olyan. Egész életemben árva voltam, a boldogság számomra az, ha tudok mit enni. És most, eggyel kevesebb utcagyerek fog a sikátorban aludni.
De mégis, a kudarcom ellenére boldog voltam. Hogy miért? Tudtam, hogy Madison átjutott, és ő új életet kezdhet. Sok akadályba fog még ütközni, de erős, és tudom, hogy túl lesz mindenen. Meg fog változni az élete, és én ennek nagyon örültem. Hármunk közül ketten megtalálták az igazi boldogságot, és ez boldoggá tett.


Sziasztok, kedves idetévedők! :) Először is itt szeretném megköszönni a sok oldalmegjelenítést, és a kommentet, ami az első fejezethez érkezett. :) Nagyon boldog vagyok, hogy vannak, akik olvassák a történetet. 
A többi rész egyenlőre javítás alatt áll, de igyekszem időben feltenni a következőt is :) Remélem tetszeni fog ez a fejezet, ha bármi észrevételetek van, akkor azt nyugodtan írjátok le! 
Jó olvasást kívánok! :) 
Ölelés : Savanna K.