03. - Ítélet nap

Charlotte szemszöge

2006. 05. 03. 

Az idő csigalassúsággal telt. Fogalmam sem volt, hogy hol lehetek, annyi sejtésem volt, hogy a palota valamelyik zeg-zugában. Talán egy börtöncellában. Esetleg még egy hideg pince is szóba jöhetett.

Ha saccolni kellene, akkor azt mondanám, hogy másfél órája hagytak magamra a katonák, bár az időérzékem soha nem volt jó. Amint a palotába értünk a szememet bekötötték, kezeimet a hátam mögé kötözték, és úgy dobtak be ebbe a hideg helységbe. Nagy nehézségek árán találtam egy kényelmetlen ülőhelyet, és ott üldögéltem egyedül hosszú ideig. Komolyan, miért kell ennyire felfújni egy szökést? Nem gyilkoltam, csak menekülni készültem. Bele sem merek gondolni, hogy mit tesznek azokkal, aki sokkal komolyabb szabályt szegnek meg. 

Gondolataimból az ajtó hangos nyikorgása rántott ki. Türelmesen vártam, hogy valaki felrángasson, és amint ez bekövetkezett, az illető karomnál fogva vezetett valamerre. Néha odabökött egy vigyázz lépcső-t, vagy emeled a lábad-at, amit én ügyesen betartottam, és így nem estem pofára. Nagy taps jár nekem. 

Percekkel később a férfi megállított, és rám parancsolta, hogy ne mozduljak meg. Nem tudom, hogy mit gondolt, talán elszaladok? Mindenesetre tettem, amit kért, ( mellesleg nem túl kedvesen) és ott ácsorogtam ismét hosszú perceken át. Unalmamban azzal szórakoztam, hogy a hátra kötött kezeimmel ütögettem a fenekem egyre erősebben, de hamar meguntam, ezért inkább csak álltam. Hirtelen valaki megragadta a karom, mire halkan felsikítottam, olyan váratlanul ért az érintése. Igazán szólhatott volna, csak hogy felkészüljek. A hangokból ítélve egy ajtót tártak ki előttem, majd tolni kezdtek befelé. Azonnal rájöttem, hogy most visznek a király elé, aki majd eldönti a sorsom. 

- Állj. - utasította valaki a hátam mögül, mire egyből megtorpantam. Kikötözték a már elgémberedett kezeimet, és levették a kendőt a szemem elől. Hunyorogva néztem körbe a terembe, ahol ismeretlen alakokat véltem felfedezni. Velem szemben egyértelműen a király foglalt helyet a trónján, tőle jobbra egy férfi ült, aki valószínűleg az úgynevezett jobb keze lehetett, s végül mellettem két katona ácsorgott. 

- Mi a neved? - szegezte nekem az első kérdést a királyi tanácsadó. 

- Charlotte. - válaszoltam engedelmesen. 

- Mit követtél el? - jött az újabb kérdés. 

- Megpróbáltam elszökni. 

- Nos, Felség. - nézett a királyra. - A szabály, az szabály. Öt napon belül átszállíttatjuk a szomszéd királyságba, ahol majd kezeskednek róla. 

- Nem szállíttatunk senkit. - szólalt meg mély hangján a király, aki egyenesen engem pásztázott. - Intézz a hölgynek egy szobát ma estére, és szólj a személyzetnek, hogy eggyel több tányér legyen az asztalon. 

A férfi álla a padlót súrolta, éppúgy, mint az enyém. Kikerekedett szemekkel néztem a királyra, aki intett a katonáknak, és azok máris elhagyták a termet. 

- Alexander, kérlek intézd a dogod. - utasította a király a ledöbbent Alexander-t, aki elnézést kérve, szinte kiviharzott a teremből. 

- Felség. - léptem egyet előre. - Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ezt ki, de igazán semmi szükség nincs erre.
- Nem kell szerénykedned. - mosolyodott el halványan. - Már a legelső találkozásunknál is láttam, hogy milyen különleges vagy, Charlotte. 

- Semmi különleges nincs bennem, Felség. - ráztam meg a fejem.

- Ezt majd a vacsoránál megvitatjuk, most menj, és érzed magad otthon. - engedett utamra. - Alexander mindenben segít majd. 

Nem akartam egy királlyal vitatkozni, ezért biccentéssel válaszoltam, majd sarkon fordultam, és a hatalmas ajtóhoz siettem. Kitártam azt, s amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a helységet. Ez minden értelemben fura volt. Hogy lehetséges az, hogy megúsztam a büntetést? Nem csak megúsztam, még vacsorára is megvendégelt a király. Annyira hihetetlen. 

- Kisasszony. - szólított meg Alexander. - Kövessen. 

A folyosón, ahol eddig álltunk, most a jobb irányba indultunk el. A falakon szebbnél szebb festmények, és különböző régiségeket fedeztem fel, amik azonnal felkeltették az érdeklődésemet. Azonban Alexander nem hagyta, hogy nézelődjek, ezért inkább tovább mentem. Hosszú csigalépcsőn mentünk fel az emeletre, ahol ismét egy folyosón találtuk magunkat. Jobbra-balra szobák sorakoztak, és én az utolsó előttit kaptam. Megköszöntem Alexander-nek a segítségét, s beléptem a szobába. Mondanom sem kell, az egész helység hatalmas, és gyönyörű volt. A szemem először az óriási ágyon akadt meg, ahova egyből lehuppantam. Hanyatt dőlve néztem a fehér plafont, bár semmi érdekeset nem találtam ott. Csak hallgattam a falon levő óra kattogását, és azon gondolkoztam, hogy mivel érdemelhettem ezt ki. Hogy lehetséges, hogy a király palotában lógatom a lábam, miközben komoly büntetést kellett volna kapnom? Miért esett meg a király szíve rajtam?
Feladtam a harcot a sok kérdéssel, és felültem. Észrevettem, hogy egy rózsaszín doboz hever mellettem. Mivel kíváncsiságom határtalan, óvatosan levettem a doboz tetejét, és megpillantottam benne egy csodálatos ruhát. Kiemeltem a dobozából, és magam elé helyeztem. Pont az én méretem. A szoba másik végében álló tükörhöz mentem, s félve néztem magamra. A ruha gyönyörű volt, de nagyon szokatlan. Ezelőtt soha nem engedhettem meg magamnak új ruhákat, főleg nem ilyen drágát. Vajon ezt nekem szánta a király? Akár nem szánta, akár nem, nem fogadhatom el. Soha nem szerettem, ha valaki megsajnált, és hirtelen adományozni támadt kedve. Nincs szükségem senki segítségére. Tizenhat éve a saját lábamon állok meg, és ha eddig sikerült, a közeljövőben is sikerülni fog.
Összehajtottam a ruhát, és visszahelyeztem az eredeti helyére. A doboz belsejében egy cetlit találtam, amit gyorsan elolvastam.

Charlotte-nak. 

Valóban nekem szánták. Akkor sem fogadhatom el, már eldöntöttem. A kis cetli hátulján megtaláltam a vacsora időpontját, ami azt jelentette, hogy lassan mennem kellene. Visszaraktam a doboz tetejét, majd az ajtóhoz mentem. Amint a kilincsre helyeztem a kezem, az ajtó kinyílt előttem, és Alexandert pillantottam meg. 

- Jöjjön. - biccentett fejével, majd elindult, és pedig követtem. 

- Csodálatos ez a palota. - ámuldoztam, miközben a folyosón haladtunk. 

- Valóban az. - helyeselt a férfi érzelemmentesen. 

Többet nem beszéltünk, úgy gondoltam, hogy inkább nem erőltetem. Percek múlva megérkeztünk egy szintén óriási étkezőhöz, ahol már a király jelen volt. A körülbelül tíz méteres asztalnál ült, és csak az érkezésemre várt. Miután köszöntöttem, én is helyet foglaltam az asztalnál, mellette. Előttem legalább négy féle tányért helyeztek, három poharat, és néhány evőeszközt. Nagyokat pislogva néztem a terítékre, és ezt a király is látta. 

- Nem kell megijedni. - nevetett. - Nem nehéz használni. 

- Még soha nem ettem ennyi tányérból. - vallottam be őszintén. 

- Nem tetszett a ruha? - váltott témát. - Esetleg a méret nem egyezett?

- A ruha nagyon szép volt, és még a méret is egyezett. Sajnálom, de nem fogadhatom el. - magyaráztam az okot.

- Charotte, egy ruha vásárlásától még nem megy csődbe a királyság. Igazán elfogadhatod, hiszen neked szántam. Tudom, hogy nehéz körülmények között élsz, kedveskedni akartam. 

- Valóban nem élek a legfényesebben, de nem várom el az emberektől, és öntől sem Felség, hogy adományozzon nekem bármit. - próbáltam kevésbé bunkó lenni, hiszen egy királlyal van dolgom. - Köszönöm a kedvességét, de kérem értse meg. 

- Rendben van. - zárta le a témát végre. - És kérlek hívj csak Mark - nak. Most pedig lássunk neki a vacsorának, már biztos éhes vagy. 

A személyzet szépen sorjában hozta a finomabbnál finomabb ételeket. Én már az első fogásnál tele voltam, de hát nem minden nap eszik az ember palotában, ezért is tömtem magamba az utolsó falatokat is. A desszert egy könnyű krémes sütemény volt, ami láttán még a nyál is kicsordult a számból. Jóízűen ettem a finomom készítményt, és amikor végeztem, büszke voltam magamra, amiért ennyi mindent el tudtam fogyasztani. 

- Nagyon régen ettem ilyen jót, köszönöm szépen a meghívást. - köszöntem meg kedvesen. - Nem tudom, hogy háláljam meg, Mark. 

- Talán annyi elég lesz, ha mesélsz egy kicsit magadról. - dőlt hátra a székben. 

Nagyon váratlanul érintett a kérdése. Még senkinek nem mesélem magamról, a barátnőim is csak kevés dolgot tudnak rólam. Nehezen nyílok meg mások előtt, ami fogalmam sincs, hogy miért van. Nem szeretem, ha az emberek ismerik a történetemet, mert attól félek, hogy elítélnének. Madison és Ana teljesen más tészta, mivel ők is hasonló helyzetben vannak. 

- Öhm... - kerestem a szavakat. - Nem szeretek mesélni magamról. Mire kíváncsi? 

- A családodra. - mondta, nekem pedig összeszorult a szívem. 

- Fogalmam sincs róluk. Amikor megszülettem, elveszítettem őket, és azóta egyedül élek. - válaszoltam halkan, a torkomban lakozó gombóccal. Nem sírhatok. Természetesen a történet nem ennyiből állt, de ennél többet képtelen lennék mesélni bárkinek is. 

- Sajnálom. - nézett rám együtt érzően. - Nehéz gyerekkorod lehetett. 

- Az volt. - helyeseltem azonnal. - De valahogy átvészeltem, és most itt vagyok. Már megbékéltem azzal a ténnyel, hogy soha nem ismerhetem meg a szüleimet, de azért még mindig fáj.
- Gyere velem, mutatok valamit. - állt fel némi gondolkodás után. 

Követtem az emeletig, ahol a hálószobák helyezkedtek el. A legutolsó szoba előtt azonban megtorpant. Nagyot sóhajtott, kivett a zsebéből egy apró arany kulcsot, majd a zárba helyezte. Az ajtót kinyitotta, és belépett a szobába. 

- Kevesen tudják az igazat, de veled most megosztom. - mondta, miután elhúzta a függönyöket, és ezáltal a szobát világosság töltötte be. 

Én is beléptem a helységbe, és érdeklődően néztem körbe. Csupán néhány szekrény sorakozott a fal mellett, és a tetejükön már poros könyvek hevertek. A szoba másik oldalán egy bölcsőt pillantottam meg, mellette néhány baba játékot, s ruhát. A falra egy kép volt akasztva, amit nem lehetett látni, hiszen fekete textíllel fedték le.
- Ezt a szobát a feleségem, és a születendő kislányunk tiszteletére rendeztem be. - magyarázta a király halkan, miközben a kép elé lépett.
- Mi történt velük? - kérdeztem finoman.
- A feleségem meghalt, miután megszülte a lányunkat. - emelte a kezét a textílhez. - A gyermek pedig életben maradt, de nem én neveltem fel.
Egy hirtelen mozdulattal lerántotta az anyagot a kép elől. Amint megláttam, rémülten néztem a királyra, aki mereven a bekeretezett képet pásztázta.
- Ez...ez én vagyok. - dadogtam.
A kép nagyon régen készült, szinte alig emlékszem már rá. Alig ha lehettem három évesnél több, amikor amolyan nevelőszülőnél éltem. Miranda nagyon szeretett, és én is őt. De azon a télen történt egy baleset, és a nő meghalt. Kicsit voltam még, és nem értettem mi történt. A halála után az utcára kerültem, és akkor még csak négy éves voltam.
- Miranda talált rád, és az édesanyádra. - szólalt meg lágyan. - Csak rajtad tudott már segíteni, ezért magához vett. Tudta, hogy az én gyermekem vagy, és eljött hozzám. Amint megtudtam, hogy mi történt édesanyáddal, összezuhantam, és rád sem bírtam nézni. Miranda azt mondta, hogy felnevel téged, és én ebbe beleegyeztem. Képtelen lettem volna jó apád lenni. Minden évben eljött hozzám, és hozott egy képet rólad. Amikor nem jött, tudtam, hogy baj van. Miranda meghalt, te pedig az utcára kerültél. Gyűlöltem magam, és még a mai napig gyűlölöm, amiért nem fogadtalak magamhoz. Annyira, de annyira sajnálom, Charlotte.
Lesokkolódva hallgattam. Arcomat eláztatták a könnyek, és hiába töröltem le őket, mindig újak jöttek helyükre. Nem akartam elhinni. Kell lennie más magyarázatnak. Próbáltam elhitetni magammal, hogy ez csak valami vicc, de legbelül éreztem, és tudtam, hogy ez bizony igaz. Ez a kőkemény igazság.
Hogy boldog voltam-e? Valamiért nem. Pedig erre vártam, megtaláltam a családomat, de valahogy mégsem tudok örülni. Nem így képzeltem el. Hogy én vagyok a király lánya? Erre még a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna.
- Mióta tudod? - néztem rá keményen.
- Amikor először idejöttél a kislánnyal, nem ismertelek meg. De utána megtudtam a teljes neved, és azonnal rájöttem. - tett egy lépést felém.
- Szóval nem is tudtad, hogy Washington-ban vagyok? - kérdeztem hitetlenül.
- Nem. - hajtotta le a fejét.
- Én...egyedül akarok lenni. - túrtam szőke hajamba, s elhagytam a szobát. Szélsebesen átfutottam a szomszéd szobába, és az ágyra borultam. A sírás azonnal kitört belőlem, és az sem érdekelt, hogy átáztatom az ágyneműt.
Én vagyok a király lánya. 

Köszönöm a kommenteket, és az oldalmegjelenítéseket! :)